Nemzetem
én nem úgy képzelem,
hogy mindnyájunknak Etel-
köz az ugródeszkája. Engem a homo sapiens
fájdalma jobban érdekel,

az, hogy a palócok, sokácok,
mennyit szenvedtek itt a vendek és cigányok,
s Lábáb ükunokái a kor vak
tömegsírjaiba hogy zuhantak,

s a csángók, míg egyre énekeltek,
járták a táncot – nemcsak maguknak,
s a kunok, németek, románok és szerbek,
magyarokkal együtt a szlovákok hogy remegtek,

mikor a történelem Bosch-féle szörnye
a szalmatetős viskók és fatornyos házak ablakait betörte,
s a székelyek sebe a régi és új tatárok
nyilaitól a Tiszáig szivárgott;

mindnyájunkért mennydörögtek a bombázók
ítéletnapi
tűzvészként lángoló alumínium-angyalai,
s azon az őszön miért dűlt volna itt a mindenféle vér,
ha nem újabb idő-partok arany-perceiért?

S akárhányszor hatalom s erkölcs csapott itt össze
vagy pókhálóját a pénz kifeszítette
a szellem fái közé,
nemcsak Buda vár vált csapda-rengeteggé:

nem egy folyó a haza,
nem egy vadvíz, ér, patak vagy tó;
ahogy egymást táplálják kék tavasztól
kék tavaszig, míg külön-külön
természetük szerint hullámoznak s elcsöndesednek:
az nekem ez az ország, ez a nemzet.

Istenem, ilyenné öleljél csak egybe minket,
örvendve más és más szívünknek,
ne rejtegesd tovább a végső csíra-titkot,
hogy minden emberfiadnak kell

a meleg, a testvér szempillantás,
a szalma, hol végre saját színünkben láthatjuk meg egymást:

te népedet s mi a közös Pajta fölött
fújtató mennyei vadlovat, az almásderes üstököst.