Nekünk Mohács kell? - az hát ime itt van,
Mi átkos sorsunk Mohácsnál mohácsabb;
Verd melledet, ki itt élsz, holtodiglan,
S kérdezd, bűnünkre van-e még bocsánat.
Volt ezer évünk, oly szép, oly csodás,
És meggyaláztuk gyáván és bután, -
Nekünk Mohács kell? - itt van hát Mohács,
De Uramisten! - mi lesz ezután?

Felelj te ég s föld, felelj menny s pokol!
Szabad-e itt még új reményre lengni?
Mert bennem már csak kétség bujdokol,
Hogy a magyarnak nincs már hova menni;
Futnék s úgy érzem, rám kövült az átok,
Kiáltanék s csak állok hangtalan;
Amerre nézek, sírgödörbe látok
S már jajszóm sincs, csak - szégyellem magam.

És ez a szégyen - óh szemem, szívem! -
Ez sujtva dermeszt és hajszolva éget;
Ilyet nem érzett itt még senki sem,
Ettől meghervadt ég, föld, minden élet.
Bú, kín és kétség mind velem mulékony, -
E szégyen, óh ez élni fog tovább:
Keresztül sír majd késő ivadékon
S égőre festi sápadt homlokát!

Mert ami itt van, új a nap alatt,
Isten-döbbentő látomány az éjben:
Egy csonka ország duhaj táncra kap
S tivornyát ül a rémes kriptamélyben;
Egy nemzet lelke őrjöngésbe kábul:
Nincs bűnbánatja, nincs többé szemérme, -
S nekem látnom kell, sorsa magasábul
Meggyalázottan hogy zuhan a mélybe...

Dús palotában úr az idegenség,
Becsület jajján becstelen mulat;
A magyar gyászban nincs már semmi fenség,
Csak hervadó hit, dermedt öntudat;
Enyészet leng itt halmon, rónaságon, -
Óh itt már meddő minden álmodás...
Kalapom némán bús szememre vágom,
Ezen a földön nincs már, csak Mohács...

- Van bűn, mit Isten századokra büntet,
Van bú, mely már csak befelé zokog,
Vád, melytől némán lehajtjuk fejünket
S bolyongunk holtig, mint az átkozott...
Szeretném mindet keseregve zengni,
De foszlott húrú lelkem daltalan, -
Óh, énnekem már nincs itt hova lenni,
Már jajszóm sincs, csak - szégyellem magam...

1919