1. ábra. „Gabi" koponyája elölnézetben

A Kárpát-medence a Föld múltjához képest igen fiatal. Mindössze 15-16 millió évvel ezelőtt, a földtörténet miocén korszakában emelkedett ki annyira a Kárpátok és a Dinaridák vonulata, hogy az általuk közrezárt terület fokozatos besüllyedésével létrejött a Kárpát-medence. A sok millió évig tartó folyamatot a kontinensek állandó - ma is tartó - mozgása váltotta ki. Afrika kontinentális lemeze állandóan közeledik Európa felé, s a köztük lévő kisebb kontinensdarabok úgy mozognak, mint az óra egymáshoz kapcsolódó fogaskerekei. A kontinensek közeledése hatására az egykori Földközi-tenger, a Tethys kiterjedése és formája sokat változott. Hosszú ideig összeköttetésben állt mind az Atlanti-, mind az Indiai-óceánnal. Afrika akkor hatalmas sziget volt, ahonnan az állatok nem tudtak más kontinensekre átvándorolni. A Tethystől északra az Alpok és a Kárpátok későbbi helyén egy mellék-Földközi-tenger, a Paratethys hullámzott. A tengerfenéken lerakódott üledékekből előbb az Alpok, majd a Kárpátok vonulatai gyûrődtek fel. A Kárpát-medencében még tenger volt, amikor Afrika 15 millió évvel ezelőtt Arábián keresztül összekapcsolódott Eurázsiával és az ősi emberszabású majmok egy része átvándorolt az öreg kontinens déli területére. Eljutottak az éppen kialakuló Kárpát-medence peremterületére is. A Pozsony melletti Dévényújfalu homokbányájában már a századforduló környékén megtalálták az Afrikából átvándorló emberszabásúak első fogmaradványait.

10-11 millió évvel ezelőtt a Tethys melléktengere feldarabolódott, nyugati részén a tengerfenék helyett az Alpok magasodott, míg a Kárpátok ölelte medence tovább süllyedt. Az egykori tengerből kialakult a hatalmas zárt vízrendszer, a Pannon-tó. Zegzugos partszegélye benyomult a környező hegyvidékek völgyeibe, medencéibe, a középhegység magasabb részei szigetként emelkedtek ki a Fekete-tengerre hasonlító Pannon-tóból. Mindez nem alakult volna ki, ha az afrikai kontinens ismét nem lódult volna Európa felé, s a Kárpát-medencét délről szegélyező Dinaridák kiemelkedésével nem szûnt volna meg a korábbi tengeri kapcsolat kelet felé. Ugyanekkor, 10 millió évvel ezelőtt, Afrika és Eurázsia ismét összekapcsolódott egymással, és újabb állatcsoportok vándoroltak oda-vissza. Megérkeztek az észak-amerikai eredetû háromujjú őslovak, a Hipparionok, amelyek alig egymillió év alatt a Beringszorostól eljutottak Európába, majd Afrikába is. Ugyanakkor Afrikából az emberszabású majmok néhány csoportja is átvándorolt Eurázsia déli területére. Európát Spanyolországtól Magyarországon át Görögországig az úgynevezett Dryopithecusok, míg Ázsiát Törökországtól Pakisztánon és Indián keresztül Kínáig a Sivapithecus-félék foglalták el.

A rudabányai emberszabású ősmajmot korábban Rudapithecus hungaricusnak hívták, azonban az elmúlt tíz év kutatásai nyomán kiderült, hogy ez a faj is a Dryopithecusok közé tartozik. A „- Rudapithecusnak" tehát kiterjedt rokonsága volt. Kortársai „alkatrészei" közül mégis a legtöbb és a legépebb csont-, koponya- és fogleletre Rudabányán akadtak.

Tízmillió évvel ezelőtt, amikor a Pannon- tó töltötte ki a Kárpát-medence nagy részét, északkeleten, a Borsodimedencében az Aggteleki-karszt irányából hét kilométer hosszú, keskeny félsziget nyúlt a mocsaras tószegélybe. Amészkőből és dolomitból álló hegyvonulat felszínét szûk szurdokvölgyek tagolták, amelyekbe a Pannon-tó vízszintingadozását követve időnként benyomult víz, máskor visszahúzódva trópusi- szubtrópusi növényekből álló mocsár képződött. Heves esőzésekkor a félszigeten élt, főleg a fiatal és az idős állatok lesodródtak a fákról a mocsár vizébe, s tetemük hamarosan elsüllyedt a sekély iszapos vízben.

Miközben a kutatók és a diákok egyhangú ütögetésekkel centiméterről centiméterre bontják az egykori tó szürkésbarna márgáját és szenes agyagját, változó szerencsével bukkannak az egykor elpusztult állatok szétszóródott csontjaira, a mocsárban gyökerezett mocsárciprusok ágaira, a sokféle csiga házára. Pontosan bemérik, hol mit találtak, s lassan kirajzolódik előttük, mi is történt itt tízmillió évvel ezelőtt. A völgyet elöntő víz tavat formált, s finom, könnyen felkavarodó fenékiszapjába mélyen besüllyedtek az elhullott állatok oszlásnak indult tetemei. Hol egy háromujjú ősló hátsó lába, hol egy teknős többé-kevésbé egyben maradt hátpáncélja bukkan elő a bontókés és az ecset alól. Az 1985-ben felfedezett Rudapithecus-koponya annak köszönhette megmaradását, hogy beszorult egy mocsárciprus gyökerei közé, ám a most megtalált Gabinak nem volt ilyen szerencséje. Miután koponyája a híg iszapba süllyedt, valószínûleg orrszarvúk és masztodonok fürdőztek a tavacskában, s összetaposták kortárs majmuk tófenékre süllyedt tetemét. Nem véletlen, hogy Hernyák Gábor előbb a felső fogsor felé néző fogait találta meg, majd később David Begun professzor, a torontói egyetem fiatal tanára a földön hasalva kibontotta a mellette fekvő agykoponya felfordított és apró szilánkokra töredezett maradványait. Az állkapocsból kihullott fogak egy része az összepréselődött koponya belsejében feküdt. Néhány évvel ezelőtt Gabi mostani koponyájától mintegy négy méterre már találtunk egy metszőfogat, ami most pontosan beillett az újonnan felfedezett koponyába. Nem elég tehát, hogy szerencsétlen ősmajmunk elpusztult, oszlásnak indult testének darabjai szétszóródtak, koponyáján nagy testû növényevők tapostak, a későbbi vízáramlások még többméteres körzetbe is elmosták csontjait.

Rudabánya egyedülálló és különleges lelőhely. Sehol a világon nem találtak még ilyen csontgazdagságú lelőhelyet, ahonnan több mint száz gerinces állatfaj és kétféle majom (a Rudapithecus hungaricus és az Anapithecus hernyaki) több ezer maradványa halmozódott volna fel. Az alig negyed futballpályányi területnek a közel harminc éve végzett ásatások még csak alig egyharmadát tárták fel. Mi lehet még ott? Újabb koponyák, esetleg csontváz is. Nem tudjuk. Nem látunk a kőzetrétegekbe. Az ásatásokat most hosszú időre befejeztük. Éppen elég munkát ad a feltárt csontok konzerválása és tudományos feldolgozása. Várunk arra, hogy a természetvédelem alatt álló lelőhely mielőbb tisztességes védelmet kap, garantálva a további kutatás lehetőségét és az idegenforgalmi bemutatást. Nem szabad kirabolnunk a lelőhelyet, lehetőséget kell hagynunk arra is, hogy az utánunk jövő generáció ifjú tudósai új kérdésekre választ keresve a maiaknál finomabb és körültekintőbb módszerekkel vallassák a rudabányai völgy tízmillió éves titkát.

2. ábra. „Gabi" koponyája oldalnézetben

A Pannon-tó 5-6 millió évvel ezelőtt mazottja, a homo erectus Afrikából Eurázsiába. Ázsiában úgy ismerik, mint a jávai vagy a pekingi majomembert. Európai oldalági leszármazottja a németországi Mauer mellett megtalált vaskos állkapocsról elnevezett homo heidelbergensis, akiből úgy 300 ezer évvel ezelőtt kialakult, majd 30 ezer éve kihalt a Neander-völgyi ember.

A Gerecse déli lejtőjén a jégkorszak felmelegedési szakaszában magas mésztartalmú források törtek fel, s vastag édesvízi mészkőrétegeket raktak le. Ide jártak inni a 300 ezer éve élt állatok, s itt telepedett meg a vértesszőlősi előember is, aki már sokféle kőeszközt használt, hogy az elhullott vagy elejtett nagyvadak tetemeit feltrancsírozza, ismerte a tüzet és időszakos táborhelyeket alakított ki. Még ma is vitatott, hogy az 1965. augusztus 21-én megtalált, majd Sámuelnek elnevezett tarkócsont egykori viselője valójában ki volt. Felfedezését követően a szakemberek még nem tudták eldönteni, hogy az emberré válás utolsó felvonásában kihez is tartozhatott a vastag, lapos koponyájú egykori ember. Az értelmes ember, a homo sapiens előfutára volt-e, vagy valaki más? Pontosan nem tudjuk, de az elmúlt harminc évben előkerült újabb, főleg spanyolországi leletek alapján valószínû, hogy Sámuel a homo heidelbergensis faj Kárpát-medencei lakója volt, vagyis a Neander-völgyiek előfutára.

1932 februárjában valószínûleg ugyanolyan kutya hideg volt, mint 60-70 ezer évvel ezelőtt májusban. Dancza János egri lakatos és természetjáró „ínségmunka" keretében lehetőséget kapott arra, hogy társaival együtt ásatást végezzen a Bükk déli kapujában, Cserépfalu mellett a Suba-lyukban. Korábban néhány kőeszköz került elő innen, s ez adott reményt a további kutatáshoz. E sorok szerzőjének ötven évvel később a 83 éves Dancza így idézte fel élete nagy napját. „Éppen ebédhez készülődtünk, amikor Horváth József és Kovács József, akik a 11. számú négyszögnél az omlasztást végezték, egy állkapocsdarabot mutattak, amely éppen akkor került elő. Amikor megláttam és kezembe vettem az állkapcsot, akkorát ugrottam örömömben, hogy a többiek csak néztek. Ezt mondtam: Emberek! Hát ez ember! Mégpedig a diluviális rétegből való ember!"

Valóban, Dancza János a suba-lyuki ásatásán egy felnőtt és egy gyermek csontmaradványait fedezte fel, az első Neander-völgyieket Magyarország területén. Hasonló, bizonyítottan ősemberi csontleletre azóta sem akadt senki. Immár 26 évvel azután, hogy a Bükkhegység Szeleta-barlangjában egyértelmûen kimutatták az ősember jelenlétét, most maga a kőeszközök készítőjének maradványa is előkerült.

Az ásatást később Kadic Ottokár egyetemi tanár folytatta, s az eredményekről vaskos tudományos monográfia született. Mai szemmel nézve mégsem tudták pontosan megállapítani a suba-lyuki ősember korát. Erre jó tíz évvel ezelőtt kerülhetett sor, amikor újra felkeresve a szinte teljesen kiásott barlangot a fal repedéseiben maradt eredeti üledékből olyan kis rágcsáló, egy Lagurusnak nevezett pocokfaj fogait találtuk meg, ami a jégkorszak 60 ezer évvel ezelőtti időszakában a pusztai körülményekhez alkalmazkodva rövid ideig elterjedt az Orosz-táblától egészen Franciaországig. A néhány ezer évig tartó esemény meghatározta a suba- lyuki ősember korát, annál is inkább, mert a rágcsálófogak között egy ősemberi fogtöredékre is akadtunk.