A természeti értékek között tarthatjuk számon a Szalajka-patakot, a Sziklaforrást, a Fátyol-vízesést vagy az erdei tanulóút-sétautat, a történelmi nevezetességek között az istállóskői ősemberbarlangot, a vidék ipari történetét megidéző Erdei Múzeumot, a Mária-vasbányát és a közelben lévő történelmi várromokat: a tatárjárás előtti Éleskővár romjait és a Mátyás király korabeli lovagvár, a Gerennavár ma már alig felfedezhető maradványait.

A völgy fő értéke a sebes folyású Szalajka-patak. A Szalajka név egy régi mesterségre utal. Itt állították elő ugyanis az üveggyártáshoz nélkülözhetetlen alapanyagot, a hamuzsírt, amelynek latin neve sal alcalicus volt, s ebből képezték a szalajka nevet. A kb. 4 km hosszú Szalajka-völgyben folyó Szalajka-patak medrét több helyen mesterségesen megduzzasztották, a tavakban pisztrángot tenyésztenek. Nyáron a keskeny nyomtávú kisvasúttal is végig lehet menni a völgyön.

A 800-900 méter magas Bükk-fennsík töbreiben eltűnő víz egy hatalmas (mindmáig ismeretlen) barlangrendszert vájva, a hegy gyomrában 400-500 méter szintkülönbséget leküzdve tör elő a Szalajka-völgyben. A patakot három forrás táplálja. Egyik a Sós-forrás, amely egy nagy kősziklákból ered, és így vizét majd két méter magasról zuhogtatja le, és két meleg forrás, amelyek télen sem fagynak be. A Szikla-forrásból kiömlő, egész évben egyenletes hőmérsékletű víz (9-12 °C) kedvező lehetőséget teremt a pisztrángtenyésztéshez. A Szalajka-völgyben a pisztráng valószínűleg őshonos, intenzív tenyésztéssel csak 1957 óta foglalkoznak.

A bükk-fennsíki vízgyűjtő területre hulló csapadék a bükki töbrökben, dolinákban eltűnik. A víz, a levegőből felvett szén-dioxiddal szénsavat alkot, a mészkövet először feloldja, majd ismét felszínre futva mésziszap formájában lerakja, mésztufagátakat képezve. Az oldott mészkő (mésziszap) leheletfinom fátyolként lepi be buktatóját és újabb és újabb lépcsőket, teraszokat hoz létre.

A klasszicista stílusban épült ménistállóban hat törzsmén számára van hely. Oldalszárnyában látható a kiállítás, amely végigköveti a lipicai lófajta tenyésztésének történetét.
A lipicai ló ősei Karthágóból kerültek Európába, még az ókorban, a pireneusi lóval keresztezve alakult ki a híres andalúziai ló. 1576-ban II. Károly főherceg az adriai, Trieszthez közeli Lipizzában ménest alapított, amely a Habsburg-udvart és a bécsi spanyol lovasiskolát látta el lovakkal.

Magyarországon előbb Mezőhegyesre, majd Fogarasra, később Bábolnára költözött a lipicai ménes, az utóbbi helyen tenyésztették ki az Incitato nevű magyar lipicai családot. A szilvásváradi környezet lehetővé tette az eredeti lipicai tenyésztési körülmények megteremtését, ezért a ménes az 1950-es években áttelepült ide, és a mai napig is Szilvásvárad a magyar lipicai ló hazája.

A múzeum második részében berendezett bognár- és kovácsműhely fogadja a látogatót, a harmadik részben pedig a fogatolás módjai, a különféle magyar kocsifajták (fedeles batár, magyar hintó, vadász- vagy gavallérkocsi), kocsilámpák, ostorfajták és a lóápoláshoz használt eszközök láthatók.